a Zuiyo-maru rejtélyes fogása II.

Mint korábban olvashattuk, már a kezdetekkor volt olyan természettudós, aki a tetemet nagy valószínűséggel egy cápának tulajdonította, kiindulva abból a tapasztalati tényből, hogy a kosárszájú vagy ismertebb magyar nevén óriáscápa erősen bomló állapotban lévő maradványai emlékeztetnek egy plesiosaurus alakjára. Az óriáscápa (Cetorhinus maximus) a második legnagyobb hal a Föld vizeiben (az első a cetcápa). Akár tízméteres hosszúra is megnőhet, de találkoztak már 14 méteres példánnyal is. Méretei ellenére azonban ez az óriás szelíd, az emberre teljesen ártalmatlan. Eledele planktonokból, főként parányi rákokból áll, ezeket kopoltyúi segítségével szűri ki a vízből, miközben lassan, hatalmasra tátott szájjal úszkál nem sokkal a felszín alatt. Ha egy döglött óriáscápa teteme bomlani kezd, ennek a szájnak az alsó része a lágy szövetekből álló kopoltyúval együtt gyakran elsőként szakad le a testről - ami marad, az első látásra olyan, mintha egy kis fej ülne egy hosszú nyak végén. A farokúszó vagy annak egy része (különösen az alsó fele, amelyik nem kötődik szorosan a gerinchez) és/vagy a hátúszó szintén hamarabb válik le a testről, mint a erősebb szövetekkel kapcsolódó mell- és medence körül elhelyezkedő úszók. E testrészek elvesztése után a tetem alakja megtévesztően hasonlít egy plesiosaurus alakjára, olyannyira, hogy el is nevezték az ilyen maradványokat "pseudoplesiosaurus"-nak, de volt már, aki a "plesiocápa" (plesioshark) kifejezést is használta.

A neves kriptozoológus, Bernard Heuvelmans, több mint egy tucat olyan esetet gyűjtött össze a múltból, amikor a megtalált állítólagos "tengeri kígyó" tetemről később kiderült (vagy legalábbis valószínűsíthetően bizonyossá vált), hogy valójában döglött cápa, legtöbbször óriáscápa. Ilyen volt az Orkney szigeteknél 1808-ban feltűnt "Stronsa szörny", a New Jersey melletti Raritan öbölben 1822-ben talált, az 1934-ben a Henry szigetnél partra vetődött és a franciaországi Querqueville-nél kisodródott tetem. Ezeket követte 1951-ben a szintén franciaországi Hendaye tetem, az 1959-es új-dél-wales-i lelet és még további két állatmaradvány 1961-ből (Vendee, Franciaország és Northumberland, Anglia). 1970-ben újabb szörnygyanús tetemet mosott partra a víz a massachusetts-i Scituate mellett. Ez a tízméteres lelet különösen hasonlított egy plesiosaurusra, mégis kiderült róla, hogy nem más, mint egy bomló óriáscápa. Utoljára 1996-ban találtak egy tetemet a Block szigeten - a lakosok csak "block ness-i szörny"-ként emlegetik ma is -, ami valószínűleg szintén óriáscápa lehetett.

Érdekes módon az óriáscápák nem csak holtukban, de élve is előszeretettel utánozzák a tengeri szörnyeket. Megfigyelések szerint gyakori szokásuk, hogy a felszínhez közel halászgatva egysoros vonalba fejlődnek. Ilyenkor csak a hát- és farokúszójuk lóg ki a vízből, így a távoli szemlélő számára ezek könnyen tűnhetnek egy hosszútestű tengeri szörny vízből kiálló fejének és egyéb testrészeinek.

Az Oceans magazin cikkével egyidőben a japán tudósok és szakértők külön kutatóbizottságot hoztak létre, hogy a Zuiyo-maru fogását még közelebbről megvizsgálják. A tetemről készült fotók eljutottak a Tokiói Egyetemen dolgozó Dr. Tadayoshi Sasaki-hoz is, aki konferencia összehívását javasolta a meglévő adatok átfogó tanulmányozása céljából. Az első üléseket 1977. szeptember 1-én és 19-én tartották, több mint egy tucat természettudós, köztük biokémikus, ichtiológus, paleontológus, anatómus részvételével. A jelenlévők annyiban már akkor egyezségre jutottak, hogy egyéni véleményüket nem tárják a nyilvánosság elé addig, amíg a vizsgálat le nem zárul.

A bizottság működésének eredményeit végül 1978 júliusában publikálta a Francia-Japán Oceanográfiai Társaság. Annak ellenére, hogy néhány speciális kérdésben nem jutottak konszenzusra, illetve, hogy egyes szakértők további vizsgálatok elvégzését látták volna még szükségesnek, a testület túlnyomó többségben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a rossz állapotban lévő, oszló tetem egy cápáé, igen nagy valószínűséggel egy óriáscápáé volt. A végső döntést olyan nehezen cáfolható tények támasztották alá, mint mikroszkópos vizsgálatok eredményei, a szövetminták kémiai összetétele és fizikai jellemzői és az anatómiai vizsgálatok. Alább ezekről lesz részletesebben szó.

A szövetminták elemzése

1) A tetemről vett szaruhoz hasonló rostok merev, tű alakú, mindkét végük felé elvékonyodó, áttetsző, világosbarna színű képződmények voltak. E tulajdonságok a ceratotrichiára, a cápauszony porcos rostanyagára jellemzőek. Abe szerint a tetemről származó minta és az összehasonlításul vett óriáscápából származó ceratotrichia anyaga "szinte teljes mértékben megegyezett egymással."

2) A tetem szövetmintáinak aminosav-elemzése során az óriáscápa-mintákban jelenlévő elastoidinhoz igen hasonló anyagot sikerült kimutatni. Az elastoidin olyan kollagén, ami jellemzően cápák és ráják szöveteiben található meg, hüllőkben vagy más halakban viszont nem. Az egyezés különösen akkor volt szembeszökő, amikor az óriáscápából származó elastoidint a Zuiyo-maru mintákkal együtt antiszeptikus nátrium-hipoklorit oldattal (NaClO) kezelték. A hasonlóság gyakorlatilag tökéletes volt mind a 20 vizsgált aminosav esetében (lásd az alábbi táblázatot). A feltűnő egyezés megvitatása során Kimura, Fujii és mások is felhívták a figyelmet arra, hogy a statisztikai elemzés során az "eltérési index"-re különösen alacsony, .95-ös értéket kaptak, ami nagymértékű hasonlóságra utal. Ugyancsak szembeszökő az egyformán magas tirozin tartalom (43 és 41), ami egyébként kifejezetten a cápa elastoidinjére jellemző, más kollagénekben ennél jóval kevesebb található belőle.

3) Az uszonyból származó kemény rostok 63 fokos vízben főzve eredeti méretük egyharmadára zsugorodtak, hűtés hatására pedig fokozatosan visszanyúltak. Ez a fajta egyedi hidrotermális jelenség az elastoidinra tökéletesen jellemző.

4) A szövet elektronmikrográfiás vizsgálata számos, egymással párhuzamos protofibrilt mutatott, olyan egyedi jegyekkel, melyek a cápa elastoidinjére jellemzőek. Ugyanezzel a vizsgálattal olyan ismétlődő bordázottságot is találtak, amely eltér a tipikus kollagéntől, de korábban már megfigyelték a cápa elastoidinjében.

5) A szöveteken korábban elvégzett gázkromatográfiás analízis eredménye is cápára utalt.

A vizsgált szövetminták tehát morfológiailag és aminosav összetételük szerint is kísérteties azonosságot mutattak az óriáscápa szövetében található elastoidinnal. Ahogy a vizsgálatot végző szakemberek megjegyezték: "Ha a szövetrost nem cápából vagy valamilyen porcoshalból (Chondrichthyes) származna, alapvető eltéréseket kellett volna találnunk... Az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy az ismeretlen állat óriáscápa vagy annak valamelyik közeli rokona kell legyen."

Anatómiai jegyek

1) A tetem rajza hat (mások szerint inkább hét) nyakcsigolyát ábrázol, amit megerősítenek Yano helyszínen végzett mérései is (150 cm nyakhosszúság, 20 cm-es csigolyaátmérő). A 6 vagy 7 nyakcsigolya a cápák jellemző tulajdonsága, míg a pliosaurusnak, az eddig ismert legrövidebb nyakú plesiosaurusnak is legalább 13 nyakcsigolyája volt.

2) A fejet a teknőséhez hasonlónak írták le. A bomló óriáscápa koponyamaradványa is hasonló formát vesz fel. Ezzel ellentétben a plesiosaurusok koponyája háromszögletesebb, nem különösebben teknősszerű.

3) Fényképek és szemtanúk bizonyítják a tetemen lévő, halakra (s köztük a cápákra) jellemző uszonyok meglétét. A plesiosaurusnak ezzel szemben uszonyok helyett csontos ujjkinövései voltak. A Yano rajzán látható csontos végtag nyilvánvalóan inkább az előzetes plesiosaurus feltételezés eredménye és nem a pontos megfigyelésé.

4) A fotók egyikén világosan látszik egy hátuszony, ami jellemző a halakra és cápákra, de jelenlegi tudásunk szerint a plesiosaurusnál hiányzik. Az alábbi rajzon kicsit jobban láthatók a részletek: A. izomszelvények B. jobb elülső végtag C. koponya D. hátuszony.

5) Ahogy a fotókon is látható, az elülső uszonyok a váll jobb széléhez illeszkednek, ami szintén cápára utaló jegy. A vállöv az elülső uszonyok között van, és bár töröttnek tűnik, de az alakja a cápáéhoz hasonló.

6) Ha a tetem egy plesiosaurusé lett volna, nem lehetett volna a fotókon látható pozícióban felfüggeszteni, a szegycsont nagy és széles volta miatt. Hasonlóképpen, ha a mellső uszonyok megmaradtak, akkor egy plesiosaurustetem esetén a has oldalán lévő csontoknak is látszódniuk kellene, de ezek is hiányoznak.

7) A plesiosaurusok minden végtagjának csontja a test hasi oldalához csatlakozik, így egy bomló tetemnél ezek már leváltak volna eredeti helyükről.

8) A bomlásnak ebben a szakaszában egy plesiosaurustetem még megőrizte volna a felső állkapcsát a fogakkal együtt, de a helyszíni vizsgálat során fogakról nem történt említés. Az óriáscápa ezzel szemben oszláskor hamar elveszti mindkét állkapcsát, és ha a felső valamiért mégis tovább megmarad, az aprócska fogakon akkor is könnyen átsiklik a megfigyelő tekintete.

9) A tetem megközelítőleg 33 láb (10 m) hosszú volt - az óriáscápák rendszerint 30 lábnál hosszabbra nőnek (feljegyeztek 40 lábnyi példányt is). Néhány szakember szerint akár az 50 lábnyi hosszúságot is meghaladhatják. A tetem mérete alapján plesiosaurusé is lehetne, de a testarányok nem erre utalnak (lásd alább).

10) Habár Yano méréseinek eredményei meglepően kereknek tűnnek (pl. 2000 mm a farokrész és 10000 mm a teljes testhossz), tegyük fel, hogy azért meglehetősen pontosak. Az így kapott testarányok (megközelítőleg 2:6:2 a fej+nyak:test:farok) nem hasonlítanak semmilyen eddig ismert plesiosaurus fosszíliához. A legtöbb plesiosaurusnál a nyak teszi ki a test leghosszabb részét, és a test egy esetben sem hosszabb ennyivel a nyaknál és a faroknál, mint a tetem esetében. A bomlás során a farok mérete ugyan csökkenhetett, de a nyaknak a testhez viszonyított mérete akkor sem egyeztethető össze egy plesiosaurus méreteivel.

11) A tetem testarányai nagymértékben hasonlítanak egy hatalmas óriáscápa teteméhez, különösen egy olyanhoz, amelyik elveszítette a farokúszóját. Ez utóbbi egyáltalán nem elképzelhetetlen, mivel a széles farokúszó oszlás közben a farok keskeny csatlakozásánál könnyen letörhetett, miközben a vízben hánykolódott. Ráadásul ez még inkább megmagyarázná a Yano rajzán látható tompa farokvéget. Az orrhegy hasonló módon veszhetett el, persze ez nem befolyásolta jelentősen a test hosszúságát vagy arányait. A farokúszót is hozzászámítva a cápa közel 41 láb (12 és fél méter) hosszú lehetett életében, ami meglepően hosszúnak számít, de még azért belefér az órisácápák elfogadott méreteibe. Könnyen lehet, hogy ezzel a szegény példánnyal már a végelgyengülés végzett.

A vizsgált anatómiai tulajdonságok a fentiek alapján megerősítik, hogy a tetem egy cápáé lehetett és határozottan kizárják a plesiosaurus-teóriát. A kutatók szerint "nem ismert olyan hüllőfosszília, ami hasonlítana a vizsgált állatmaradványhoz", illetve "a csontok alapján vizsgálva a tetemet kijelenthető, hogy ez az állat nem lehetett plesiosaurusszerű hüllő."

További megfigyelések

1) Japán halfeldolgozó munkások, akik meglehetősen közelről ismerik a cápatetemeket, a Yano fényképén szereplő maradványokat cápaként azonosították.

2) 1977 szeptemberében egy minden kétséget kizáróan cápaként azonosított tetem vetődött partra Nemuro-nál, Hokkaido szigetén, ami megtévesztő hasonlóságot mutatott az alig öt hónappal korábban kifogott Zuiyo-maru tetemmel. A namura-i maradványokat vizsgáló kutatók szerint: "Az állkapcsok és a pofa egyéb részei hiányoztak, a koponya pedig erősen hasonlított egy teknős fejére... a mellövi medenceövi úszók a hegyükön sérültek voltak ugyan, de megmaradtak. Ennek a maradványnak a vizsgálata is alátámasztotta azt a nézetet, hogy a Zuiyo-maru tetem egy állkapcsát és a fej lágyrészeit elvesztett órisácápa volt."

Az állítólagos ellentmondások

1) A tetem a megfigyelők szerint döglött tengeri emlőshöz hasonló bűzt árasztott, hiányzott viszont az ammónia szaga, ami a cápatetemek jellegzetessége. Igazság szerint nem tudjuk biztosan, hogy az egyes cápafajták mikor és hogyan veszítik el a bomlás során az ammóniaszagukat. A szag hiányát okozhatja az is, hogy bőrből a bomlás során a tengervíz kimossa az ammóniát. Ezenkívül a még élő óriáscápa is rendelkezik egy olyan jellegzetesen egyedi és erős szaggal, ami bőven elfedi az ammóniabűzt.

2) A tetem nagy részét fehér, ragadós, zsírszerű anyag borította. Bár sokan ezt a momentumot tartják a cápa-teória legfőbb ellenérvének, valójában pont megerősíti azt. Az óriáscápa jelentős mennyiségű zsírt raktároz a fehér izmaiban és a májában, a nyári időszakban pedig különösen sokat halmoz fel belőle, felkészülve a télre. A kérdéses állat valamikor március végén vagy április elején hullhatott el, ami a déli féltekén pont a nyári időszak végének felel meg. Továbbá közismert, hogy a bomlás során sokszor keletkezik egyfajta zsírszerű anyag, az ún. hullaviasz. Egyes kutatók szerint a tetemen lévő fehéres, nyúlós, büdös massza esetében is erről van szó, mások szerint a testet borító massza az inak és más kötőszövetek oszlása során keletkezett.

3) A fényképek szerint a fehéres anyag alatt vöröses színű izomszövetet találtak, ami egyesek szerint a tetrapodákra (négylábú állatokra) jellemző. Valójában a vörös (és a fehér) izom a cápáknál is megtalálható, mint ahogy a legtöbb hal esetében is. Igaz ugyan, hogy főként a fehér izom dominál, de az olyan lassan és egyenletesen úszó cápafajták, mint az óriáscápa, jelentős vörösizomzatot is fejlesztenek. A tetem húsának vörös színét egyébként a vérmaradványok is okozhatták.

4) A cápák esetében az orrnyílás a fej alsó részén helyezkedik el, a tetemen pedig a koponya elülső részén voltak olyan lyukak, amiket Yano orrnyílásnak vélt. Mivel a fej orra és az egész elülső rész valójában már az oszlás során leszakadhatott, velük együtt az orrnyílások is eltűntek. Amiket Yano orrnyílásnak gondolt, azok inkább a cápák koponyáján lévő egyéb nyílások lehettek, vagy esetleg később, már az oszlás során keletkeztek.

5) A szemtanúk egy része nem emlékezett hátuszonyra, ez azonban önmagában nem jelent semmit, mert az a rothadás során is leszakadhatott. Másrészről, ahogy már korábban is említettük, az egyik fotón világosan kivehető a hátuszony, ami nyilvánvalóan elkerülhette Yano és a többi szemtanú figyelmét. Több szakértő szerint "a fényképek aprólékos elemzése során egyértelműen felfedezhető a hátuszony, még akkor is, ha a hátközép vonalától kissé el is csúszott". Ugyanők megjegyzik azt is, hogy a bomlás során "elvándorolt" hátuszony láthatóan részlegesen átfedte a jobb mellső uszonyt, ami befolyásolhatta Yano későbbi megfigyeléseit.

6) A tetemen megfigyelt megnyúlt, henger alakú bordázat nem jellemző a cápafélékre. Valójában azonban egyáltalán nem biztos, hogy Yano pontosan azonosította és/vagy mérte le a bordákat. Ha mégis így volt, a bordahosszúság (40 cm) akkor inkább utal óriáscápára, mint egy plesiosaurusra. Ha a tetem egy plesiosaurusé volt, akkor csakis a rövidnyakú fajta jöhetett szóba, annak a bordamérete viszont legalább háromszor akkora kellene, hogy legyen.

7) A fej a beszámolók szerint igen keménynek bizonyult, holott a cápáknak nincs csontozata, csak porcos váza. Ettől függetlenül a cápa fejét alkotó porc mégis lehet eléggé kemény és sűrű, ráadásul az óriáscápa vázának kalciumtartalma különösen nagy. Minél idősebb egy példány, a koponya sűrűsége és keménysége annál nagyobb, azt pedig a tetem nagyságából már korábban megállapítottuk, hogy feltehetően egy öreg cápáé lehetett.

8) A legénység néhány tagja szerint a mellső ésa hátsó uszonyok mérete nagyjából megegyezett, ami a plesiosaurusokra is jellemző. Csakhogy ezt mindaddig nem tudjuk megerősíteni, amíg hiányoznak a hátsó uszonyokról készült képek vagy a pontos méretek. Yano-t és a többi megfigyelőt megzavarhatta a félrecsúszott, nagy hátuszony is, vagy a hátsó uszonyok és a genitáliák maradványai együtt kelthették egy méretes hátsó uszony benyomását. Ez azt is megmagyarázná, miért látta Yano a hátsó uszonyokat szokatlan, fókáéhoz hasonló formájúnak. Az is előfordulhatott, hogy a mellső uszonyok nagyobb mértékben oszlottak, mint a hátsók, így csökkent a méretük közti különbség is. Egyébként Yano maga is úgy nyilatkozott, hogy legjobb emlékezete szerint az elülső uszonyok valamivel nagyobbak voltak, mint a hátsók. Az általa rajzolt ábrán ez ugyan nem nyilvánvaló, de az egyébként is sok pontatlanságot tartalmaz, például csontokat az uszonyban. Sok szakértő megegyezik abban, hogy a rajz eleve nem megbízható forrás, különösen azért, mert előzetes feltételezések is inspirálták. Két hónappal a tetemmel való találkozás után készült, ekkorra már kitört a plesiosaurushisztéria és Yano is meglehetős népszerűségre tett szert.

9) Néhányan a tetem felbukkanásának helyszíne miatt vetették el az óriáscápa lehetőségét, pedig ezek az állatok a világ minden mérsékelt égövi táján, így Új-Zéland körül is előfordulnak. Ez a cápa a kihalászás helyétől valamivel délebbre pusztulhatott el, bőven az óriáscápák előfordulási körzetén belül.

Annak ellenére, hogy a vizsgálódások egyértelműen és szinte egészen biztosra vehetően óriáscápaként azonosították a tetemet, a dolgok természeténél fogva ez a tény a médiában meglehetősen kevés publicitást kapott. Jónéhányan szerettek volna a leletben továbbra is plesiosaurust, "tengeri szörnyet" látni és természetesen a legenda továbbélt a kreacionisták körében is. A cél érdekében sokan nem riadtak vissza a szimpla hazudozástól sem, egyszerűen azt állították (és állítják ma is), hogy a fényképek, a mérések és a szövetminták mind plesiosaurusra utalnak.

Szinte biztosra vehetjük, hogy sokkal egyszerűbben lehetne bizonyítani a valóságot, ha Yano nem csak szövetmintákat vesz a tetemből, hanem elhozza a koponyát vagy legalább egy gerinccsigolyát és nem csak pár képet készít, hanem alaposabban körülfotózza a maradványokat.

Az is valószínű, hogy számos, még ismeretlen állat úszik a világóceán felszíne alatt. Hogy cask egy példát említsünk: a Zuiyo-maru fogását nem sokkal megelőzve, 1976-ban akadt az amerikai haditengerészet egyik hajójának horgonyára egy új, igen ritka, mélytengeri, planktonokkal táplálkozó cápafaj, amely később a Megamouth (Megachasma pelagios) nevet kapta: