Mivel a felfedezés okozta izgatottság és a különféle találgatások gyorsan terjedtek, a társaság vezetői július 20-án sajtótájékoztatót tartottak, hogy hivatalosan is beszámoljanak a rejtélyes leletről. Habár a szövetminták és egyéb adatok szakértői vizsgálata még korántsem zárult le, az igazgatóság erősen rájátszott a tengeri szörnnyel kapcsolatos pletykákra. Így néhány napon belül szinte mindegyik japán napilap az első oldalon számolt be a "szenzációs felfedezés"-ről (na és persze a cégről...), amit jónéhány tv- és rádióműsor is követett. A japán tudós kisebb része igyekezett ugyan szkeptikus maradni, sokakat viszont megigézett a plesiosaurus-teória. Az Asahi Shimbun c. napilap közölte Prof. Yoshinori Imaizuminak, a Tokiói Nemzeti Természettudományos Múzeum állatkutatással foglalkozó részlege vezetőjének lelkendező szavait: "Nem hal, nem bálna, sem más emlős... ez egy hüllő, és a rajzot elnézve leginkább egy plesiosaurusra hasonlít. Különleges és jelentős felfedezés ez az emberiség számára. Úgy tűnik, hogy mégsem haltak ki ezek az az állatok." Tokio Shikama a Yokohamai Nemzeti Egyetemről szintén a szörny mellett tört lándzsát: "Plesiosaurus kell legyen. Ezek a teremtmények máig itt kóborolnak Új-Zéland vizein, halakra vadászva."

Eközben az amerikai és európai tudósok számos folyóiratcikk tanúsága szerint sokkal józanabbul álltak a kérdéshez. Bob Schaeffer, a new-york-i American Museum paleontológusa szerint tízévente előkerül valahonnan egy tetem, amit kikiáltanak "dinoszaurusz"-nak, aztán mindig kiderül róla, hogy csak egy óriáscápa vagy fiatal bálna maradványait találták meg. Alwyne Wheeler, a Brit Természettudományi Múzeum munkatársa is úgy vélte, hogy a lelet egy döglött cápa. A cápatetemek bomlásának szokatlan módjával (lásd alább) kapcsolatban megjegyezte, hogy "japán halászoknál nagyobb szaktekintélyek is áldozatul estek már a cápamaradványok és a plesiosaurus közötti hasonlóságnak. Mások egyéb magyarázatra leltek: Alan Fraser-Brunner zoológus, a skóciai Edinburgh állatkertjének akváriumigazgatója állította, hogy a japánok egy döglött oroszlánfókára bukkantak, bár elmélete már a lelet oroszlánfókához képest hatalmas méretei miatt is bukásra ítéltetett. Carl Hubbs a kaliforniai Scripps Oceanográfiai Intézetből azzal állt elő, hogy a tetem inkább egy kisebbfajta bálnáé, ami annyira elrohadt, hogy a hús nagy része lefoszlott a csontvázról. George Zug, a Smithsonian Intézet hüllő- és kétéltűszakértője szerint a furcsa fogás egy bomlásnak indult döglött kérgesteknős. A szakértők nyilatkozatai között felfedezhető meglepeően nagy eltérések onnan eredhettek, többségük elsősorban élő állatokkal dolgozott és ritkábban találkozott bomlófélben lévő tetemekkel, márpedig ilyen állapotban a szervek és testrészek meglepő változásokon mehetnek keresztül.

Július 25-én a Taiyo halásztársaság végre nyilvánosságra hozta a szövetmintákon ioncserés kromatográfiával végzett biokémiai tesztek előzetes eredményeit. Megállapítást nyert, hogy a megkeményedett szövetrostok "felépítésükban hasonlítanak egy ma is élő állatcsoport uszonyának szövetmintáira." Bár már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a "ma is élő állatcsoport" alatt a cápákat értették, a beszámoló nem jelentette ki ezt egyértelműen, így lehetőséget adott a japán médiának a további találgatásra és a szörnymánia továbbterjedésére. Az üzlet pedig beindult: a játékgyárak ontották a szörnyfigurákat, a Yano által használt fényképezőgép újabb változatát pedig a szörnyfotókkal reklámozták. Eközben japán, orosz és koreai halászhajók tucatjai futottak ki Új-Zéland felé abban a reményben, hogy újra horogra akad majd az egyszer már kissé elsietve visszadobott tetem. Az utca embere Japánban pedig lelkendezve nyilatkozta a riporternek, hogy bár eddig nem hitt a tengeri szörnyek létezésében, de "örömtáncot jártam, amikor azt olvastam az újságban, hogy mégis élnek!" A kormány új postabélyeget hozott forgalomba a plesiosaurus képével. Godzilla óta nem volt ilyen népszerű szörny a japánok körében.

A szörnyhisztéria átterjedt az Egyesült Államokra is, de jóval kisebb szenzációt keltett. A The New York Times július 26-i számában Fujio Yasuda professzor - aki kezdetben maga is kiállt a plesiosaurus-teória mellett - a kormatográfiai teszt eredményei alapján kijelentette, hogy a szövetmintában lévő aminosavak igen hasonlóak a kékcápa mintáiban lévőkhöz. A Newsweek augusztus 1-jei száma röviden cikkezett a "déli Csendes óceán szörnyéről", anélkül, hogy állást foglalt volna a tetem eredetét illetően. Néhány hónappal később sokkal részletesebb írás jelent meg John Koster tollából az Oceans magazinban - utólag egyértelmű, hogy ez a cikk szolgált sok későbbi, a történetet kiszínező, vagy épp ellenkezőleg, leegyszerűsítő leírás alapjául. Koster egyrészt ismertette a cápa-teóriát erősítő előzetes szövetminta-vizsgálat eredményeit és a nyugati szakértők erre alapozott megállapításait, ugyanakkor nem mulasztotta el idézni Yano és más japán szakértők véleményét sem, mely figyelmeztetett arra, hogy a szövetvizsgálat még nem zárult le. Koster maga úgy foglalt állást, hogy a tetem kis koponyája, a jól kivehető gerincoszlop és a hátúszó hiánya miatt nem lehet a leletet egyértelműen cápaként azonosítani.

A tetem feletti vita csakhamar felkeltette a kreacionisták érdeklődését is, hiszen egy plesiosaurusfogás támogatta volna az általuk képviselt "fiatal Föld" elméletet. Egyúttal azt is szerették volna ezzel sugallni, hogy ha egy eddig évmilliókkal ezelőtt kihaltnak hitt állat friss hullája felbukkanhat egy halászhálóban, akkor azontúl hogyan hihetnénk el bármit is abból, amit a geológusok magyaráznak nekünk?

Csakhogy az evolúcióelmélet akkor sem omlana össze, ha a modern plesiosaurus létezése bizonyítást nyerne. Végülis rengeteg állat máig túlélte a mezozoikumot, gondoljunk csak a krokodilokra, gyíkokra, kígyókra vagy jónéhány halfajtára. Többségük fejlődéstörténete jól végigkövethető a fosszíliákban egészen az utóbbi időkig, de néhányukról, mint például a bojtosúszójú halról vagy a hidasgyíkról egészen addig azt hitték, hogy többtízmillió évvel ezelőtt kihalt állatfaj, amíg rá nem leltek élő és szinte ősi formájában fennmaradt példányaikra. Az ilyen esetek pedig csupán a fosszilis leletek hiányosságát és egyes állatcsoportok sikeres rejtőzködő életmódját hangsúlyozzák, de nem kérdőjelezik meg az evolúció elméletét. Ettől függetlenül egy ma is élő plesiosaurus önmagában elképesztő tudományos szenzáció lenne, hiszen létének ténye igazolná, hogy ezek a hosszúnyakú tengeri szörnyek nem csak az ősi korokban és tengerészlegendákban léteztek, hanem valódi "élő fosszíliák". Azonban a helyzet az, hogy a Zuiyo-maru rejtélyes fogása körüli alaposabb vizsgálódás nem a plesiosaurus-magyarázatot erősítette meg.

(folyt. köv. nemsokára)