a mauritius-szigeti dodó

A dodógalamb (latin nevén Raphus cucullatus) nem kifejezetten kriptoállat, mivel gyakorlatilag teljes mértékben kihaltnak tekinthető. Valamikor a 17. század vége felé tűnt el végleg Mauritius szigetéről, nem sokkal az ember letelepedését követően. Testfelépítését, életmódját korabeli beszámolókból, festményekről ismerjük valamennyire: aránylag nagyméretű, röpképtelen galambféle volt, kb. egy méter magasra nőtt. Testét szürke tollazat fedte, vaskos csőre és csökevényes szárnya volt, farát felgöndörödő tollak díszítették.

A dodó ősei egykoron szárnyaik segítségével érkeztek Mauritius szigetére Délkelet-Ázsiából s mivel új lakhelyükön természetes ragadozó nem vadászott rájuk, talajlakó életmódra rendezkedtek be. Ennek következtében elvesztették a repülés képességét, szegycsontjuk és szárnyaik elcsökevényesedtek. Fészküket a talajra rakták, főként bogyókkal és más növényi termésekkel táplálkoztak (bővebben: Wikipedia).

Ahogy a fenti kép is mutatja, a dodót korábban nagydarab, esetlen madárnak képzelték, az utóbbi időben viszont ez a szemlélet változni látszik. Ma a kutatók inkább úgy gondolják, hogy a korabeli rajzok befogott és fogságban túletetett példányokat ábrázolnak. A trópusi éghajlatra jellemzően Mauritiuson is két évszak van: egy esős és egy száraz. A feltételezések szerint az esős évszak vége felé a dodó mohón felzabált minden gyümölcsöt, amit csak talált, hogy a felhalmozott zsírtartalékkal átvészelhesse a száraz, élelemben szűkös időszakot. A madár falánksága valószínűleg fogságban is megmaradt és mivel ott állandóan kapott enni, hamar el is hízott.

Mivelhogy a szigeten nem volt olyan ragadozó, amelyik rá vadászott volna, a dodó az idők során a repülés képessége mellett elvesztette természetes félelemérzetét is, így a Mauritiuson megjelenő emberek számára könnyű préda lett. A szigeten élő más madarakkal ellentétben viszont a húsa meglehetősen zsíros, rágós és rosszízű volt, így az első próbálkozások után a telepesek abbahagyták a vadászatát (legalábbis élelemszerzés céljából). Vesztét az emberek által behurcolt állatok okozták: a kutyák, disznók, macskák és patkányok azelőtt ismeretlenek voltak a szigeten, megérkezésük után pedig teljesen felborították a helyi faunát. Többek között kifosztották a dodó földön heverő fészkeit is, megették a tojásait és fiókáit. S ha mindez nem lett volna elég, az ember közben módszeresen irtotta az erdőket, ahol a dodó eredetileg élt. A madár vesztét tehát a háziállatok (főleg a disznók) és az erdők kivágása okozta. Bár vannak korabeli beszámolók dodóhússal megrakodott hajókról is, a régészek és archeológusok vizsgálatai nem támasztották alá a dodók telepesek és tengerészek általi tömeges irtását.

A madár eltűnésének ideje nem egyértelműen tisztázott. Roberts és Solow állítása szerint a kihalás időpontja 1662 környékére tehető, ekkor látta bizonyított körülmények között a dodót utoljára egy Volkert Evertsz nevű hajótörött tengerész. Más források szerint viszont az 1681-es dátum a valószínűbb. Roberts és Solow mindenesetre megjegyzi, hogy mivel Everetsz-et megelőzően 1638-ban látták utoljára, a dodó az 1660-as évek környékére már minden bizonnyal közel volt a kihaláshoz.

Julian Hume és munkatársai Issac Johannes Lamotius (Mauritius kormányzója 1677-92 között) vadászfeljegyzéseit tanulmányozták át tüzetesen és arra jutottak, hogy a kihalás lehetséges időpontja valahol 1688 és 1715 között lehetett, a legnagyobb valószínűséggel 1693-ban. A korabeli beszámolókból és az 1689 utáni észlelések hiányából az következik, hogy a dodó minden bizonnyal még 1700 előtt eltűnt, így a madár 1598-as felfedezése után alig egy évszázaddal már nem volt belőle élő példány.

A 19. századra a dodó alakja szinte teljesen feledésbe merült és a mítoszok ködébe burkolózott, egészen 1865-ig, amikor George Clarke, mahébourg-i iskolamester a Mare aux Songes (mocsaras terület Mauritiuson) környékén rá nem talált az egyszervolt madár csontjaira.

Ugyanezen a helyen 2005-ben egy nemzetközi kutatócsoport tett szenzációs felfedezést: külöböző korú teljes dodócsontvázak egész tömegét ásták ki a földből. Felfedezésüket 2005 decemberében tárták a nyilvánosság elé, a leleteket pedig Hollandiában, a leideni Naturalis múzeumban állították ki.

A felfedezés különösen azért nagy jelentőségű, mert ezidáig csak nagyon kevés és hiányos maradvány állt a tudomány rendelkezésére. A dublini és az oxfordi természettudományi múzeum birtokáben lévő csontvázak több példány csontjaiból lettek összeállítva. A dél-afrikai East London múzeumban látható még egy dodótojás, a legjobb állapotban lévő maradványok pedig szintén Oxfordban vannak, az oxfordi Ashmolean Múzeumban: egy ugyanazon madártól származó láb és fej - ezek egyúttal az egyetlen ismert és fennmaradt lágyrészmaradványok is. A történet szerint 1755-ben a múzeum kigyulladt és a világon utolsóként ott kiállított kitömött dodó lángoló testéből mindössze ezt a két darabot sikerült megmenteni.

Habár a dodó kihalása régóta tudományos tény, eltűnése pedig egyértelműen a terjeszkedő emberiség lelkiismeretét terheli, időről időre felbukkan valaki, aki azt állítja, élő dodóval találkozott. Ezeknek a beszámolóknak a valóságtartalma szinte biztosan minimális, hiszen évszázadok óta nem történt hiteles és bizonyított észlelés. Mégis, a teljesség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Mauritius körül található még néhány apróbb földdarab, amelyek elég távol vannak a főszigettől ahhoz, hogy élőviláguk szinte érintetlen maradjon. Nagyrészükön nemcsak állandó, de ideiglenes lakosság sincs, sőt, gyakorlatilag felfedezetlennek tekinthetők. Amíg ezeket a szigeteket alaposan át nem vizsgálja néhány kutatóexpedíció, az élő dodó legendája nem cáfolható teljes bizonyossággal.